Születéstörténet

Előre elnézést kérek, kedves Olvasónk. Minden, amit itt most leírok, szóról szóra igaz és nem szépítem szép szavakkal.

Előzmény, a'la natur: 2011. április 2-án szombat reggel véres izét találtam a bugyimban. Egyből hívtam Verát a szülésznőmet, mert (ha nem is szó szerint, de) összesz@rtam magam, hogy valami baj van!? Megnyugtatott, hogy ha nem folyik a vér, hanem csak amolyan folyásos-véreres valami, akkor csak a nyákdugó lehet. Ha kíváncsi vagy a nyákdugóra, nézd meg ezt a kis videót (de csak akkor, ha terhes vagy és a szülés előtt állsz néhány nappal)! Nem mindenkinél ilyen, nálam véreres volt, de az állagát tekintve tényleg olyan, mint a takony... Pfff!

Aztán a következő napon (vasárnap) délután 17 óra körül egyszer csak elkezdődött... Akkor még nem tudtam/tudtuk, hogy ez most tényleg AZ, csak annyit éreztem, hogy más, mint a korábbi menszesz alatti méhösszehúzódásokra hasonlító fájások. Mert hát hallottunk mindenféle jóslófájásról is, ami szintén ahhoz hasonlít, úgyhogy még nem tulajdonítottunk neki nagyobb jelentőséget. Csak annyit, hogy megdumáltam a lányommal, hogy ma még ne szülessen meg, mert - állítólag - a numerológiai képlete miatt nem lenne szerencsés (Adrikám! Egyszer áruld el kérlek, hogy honnan vetted ezt!), szóval bírja ki másnapig. No, aztán 21 órára ez már tényleg kezdett komollyá válni. De akkorra már tudtam, hogy a vasárnapot szkippeltük,  szóval ebben a tekintetben megnyugodtam. Azzal kapcsolatban viszont nem, hogy még mindig nem tudtam, ez már az igazi, vagy még mindig csak jósolgatják nekem, hogy mi lesz... Amikor - úgy fél órán belül - már 10 perces, rendszeressé váló fájások jöttek, akkor már sejtettem, hogy már rég megjósolták, hogy ez most tuti szülés lesz. Már akkor is azt mondtam, hogy ha ilyen a jóslófájás, akkor kibírhatatlan lesz az igazi...

A fájások... Hogy milyenek? Elég nehéz szavakba önteni. Nagyon erős menszeszgörcshöz volt hasonló (nekem), és csak mély sóhajokkal és ülve-hintázva tudtam "kiengedni". És mit tagadjam, fájt. Nem volt jó. És ez még csak az eleje volt...

21.30-tól tehát elkezdtük írni a fájások gyakoriságát. Ekkor tartottunk a 10 perceseknél. A magzatvíz még nem folyt el, de bevallom, ebben akkor egyáltalán nem voltam biztos. Csak később tudtam meg, már a szülőszobában, hogy még egyben van a magzatburok. Apával kicsit kétségbeesve néztük egymást, hogy most mi legyen. A szülésznő korábban mondta, hogy kell majd a szénhidrát, hogy legyen erőm, szóval már készült, hogy megfőzi a tésztát, amit tervezett, de mondtam neki, hogy kizárt, hogy egy falatot is egyek. Illetve egy valamit ettem, csokit. Mert engem az viszonylag gyorsan meghajt (csak a legcsokisabb Milka, ami a legfinomabb a földön) és nem akartam a szülőágyon csúnyán járni (bár amikor végül mégis úgy lett, a legkevésbé érdekelt).

Ahogy telt az idő, a fájások is úgy lettek egyre gyakoribbak. Hajnali fél2-kor, úgy 5 órás otthoni vajúdás után végül úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a kórházba. Ekkor már váltakozva hol 5, hol 2 perces fájások jöttek. Abban bíztunk, hogy ha "csak" jóslófájások, akkor legalább tudjuk és max. hazaküldenek, ha viszont szülünk, akkor pedig jó kezekben leszünk. A kórház kaputól-kapuig 10 perc, de most többnek tűnt. 2 percenként 1,5 perces fájásokkal nagy küzdelem volt, de végül odaértünk. Szerencsémre éppen a szülésznőm volt az ügyeletes, szóval azonnal a lehető legjobb kezekbe kerültem. Két fájás között adminisztráltunk, majd be a szülőszobába. Gábor végig velem lehetett (sajnos az apás-szettes fotó elmaradt, de irtó szexi volt ám). Zuhany alatt labdán ülve egész jó volt, de szerintem ebben az esetben nincs megoldás. Végül felfeküdtem a szülőágyra, talán még úgy volt a legjobb, ha van ilyen egyáltalán. Közben iszonyú szomjas voltam, de csak kortyokat ihattam. Szerelmem vizes ronggyal törölgette a homlokom és egy másik vizes rongyot tett a tarkóm alá (iszonyú melegem volt), közben időnként itatott. Ez volt a legtöbb, amit tehetett és ezért is nagyon-nagyon hálás voltam. Két fájás között szinte bealudtam (volna), mert ekkorra már több, mint 24 órája nem aludtam, szóval iszonyú kimerült voltam (és persze Apa is). Közben Vera behívta az ügyeletes orvost, Dr. Lengyel Dánielt, aki végül a szülész-orvosommá vált és nagyon hálás vagyok neki ezért. Fiatal srác, nagyon kedves és vicces, de erről talán majd később, mert ekkor a nevetés még a legtávolabbi terveim között szerepelt csak...  

A doki megvizsgált és ment tovább (még 3 szülés volt ebben az időben). Szóval néha magunkra hagytak úgy 20-25 percekre, amit egyáltalán nem bántunk. Jó volt kettesben lenni még akkor is, ha két fájás között egy szót se szóltunk egymáshoz. A fájások közben viszont úgy, de úgy szorítottam Gábor ujját, hogy szerintem titokban még mindig borogatja... :-). Később behívták az ügyeletet vezető orvost is, Dr. Raft Miklóst. Neki is örök hálám. Szóval már hárman figyelgettek. Hogy végül a magzatburkot mikor repesztették meg, fogalmam sincs, de már nagyon tolni akartam. Hogy az milyen? Konkrétan: mintha nagy-vécézni akarnál (van az a vicc, hogy akarni a vécén kell, szeretni meg az ágyban), szóval itt tényleg az akarni ige a helyénvaló! Úgyhogy mondták, hogy toljak, én meg toltam. Azt mondták, hogy iszonyú erő van bennem és nagyon jól csinálom és a baba is jól van (folyamatosan figyelték a szívhangját) és ő is jönni akar, mert a fejecskéje is már a szülőcsatornában van. De végül csak nem tudott kibújni. Plusz 4 órás kórházi vajúdás után (összesen tehát 9 óra volt) végül azt mondták a dokik, hogy mindkettőnk (baba és én) igyekezete ellenére nem fog kiférni a buksija, mert téraránytalanság van: lapos a medencém és bár látják a baba fejét, nem tudnak alányúlni, hogy megfogják. Szóval javasolják a császármetszést, ha beleegyezem. Naná hogy! Ekkor már szinte minden mindegy volt. Hallottam én mindenféle könnyű szülésről, meg orgazmikus szülésről, de nekem nem volt ezekhez szerencsém. Egyszerűen csak - és tényleg elnézést kérek - kurvára fájt! Szóval a császármetszés szó hallatán szinte megkönnyebbültem. 

Ekkor reggel kb. 6.15 volt. Rögtön jött az altató orvos, elmondta, hogy az epivel kapcsolatban mire számíthatok. Nem telt bele 15 perc, máris a műtőben voltam. Két fájás között beadták az epit, pár perc és már semmit sem éreztem. Az altató doki a fejemnél pedig végig mondta, hogy éppen mit történik. Vicces pasi volt ő is, vicces-színes sapiban, de a nevére sajnos nem emlékszem. Mindössze annyit éreztem, hogy mintha ide-oda rángatnák a cuccosaimat odabent, ami hát lássuk be, tényleg így volt. Mivel Odett feje már a szülőcsatornában volt, így gyakorlatilag vissza kellett nyomni a kis fejecskéjét, szóval nem volt olyan egyszerű kiszedni őt. 

De végül persze sikerült, reggel 6.45-kor már köztünk volt! Aztán csak a popóját láttam, ahogy hirtelen betekerve átviszik egy üvegajtón a csecsemősökhöz mosdatni. És itt is annyira mázlim volt, mert a fogadott csecsemősünk, Orsi volt éppen ügyeletes. Lemosdatták és bebugyolálták és behozták hozzám, de csak az orrommal tudtam eszkimópuszizni, mert még ki voltam terítve, mint egy rongyszőnyeg (éppen varrtak, amúgy 3 rétegben). Aztán elvitték és láttam, hogy Gábor már ott van és odaadták neki Odettet és a kis tündér ott van Apukája karjaiban. És csak így néztük egymást hosszú percekig az üvegajtón keresztül... Annyira jó érzés volt, hogy most, 10 nap után is, amint felelevenítem ezt a pillanatot, könnyek szöknek a szemembe. 

Engem végül összevarrtak, aztán egy bitang erős (másodszakmája biztos kidobó) műtőspasas felkapott és áttett egy másik ágyra, majd betolt a kórterembe, ott átrakott a rabágyamba (úgy utáltam!). Gábor tolta utánunk Odettet, s végül végre rám tették és hármasban lehettünk (leszámítva a szomszéd ágyon fekvő kismamát). 

Boldogság. Ennyi. Nincs szókincsem leírni az elmondhatatlant. 

Így voltunk sokáig. És még szerettünk volna, de már annyira álmosak voltunk mindketten (Odett persze már aludt), hogy végül nehezen, de elbúcsúztunk egymástól. 

Nekem ekkorra már kezdett múlni az érzéstelenítés, így már éreztem kicsit a fájdalmat és ami a lényeg, 8 órán keresztül (délután 15 óráig) nem volt szabad még a fejemet se felemelni. És mivel múlt az érzéstelenítés, esélyem se volt az alvásra. Kértem fájdalomcsillapítást, állítólag morcos-Picúr nővér tett is az infúzióba, de szerintem az placebo volt, szóval szar volt, na. És akkor jött a délután 15 óra. Az első felkelés. Senki se mondta, hogy mire számíthatok. Iszonyú volt. Azt hittem, belehalok. Hogy forduljak oldalra, nyomjam fel magam ülő helyzetbe, meg ilyenek... Mozdulni se bírtam, nem hogy oldalra fordulni. (Csak összehasonlításképpen: még most is alá kell polcolnom a hasamat, ha oldalra akarok feküdni.) Nagyon-nagyon nehezen keltem fel, azt hiszem, végül a nemlétező hasizmaimat hívtam segítségül. Aztán ki kellett mennem a zuhanyzóba. Menni? Hogy én olyat tudok? Elképzelni se tudtam, hogyan sikerülhet! Ahogy függőleges helyzetbe kerültem, odabent mindent lehúzott a gravitáció. Őrült fájdalom. Megfogtam a hasam és felhúztam, így egy kicsit könnyebb volt menni (inkább botorkálni), de tényleg "mission impossible"-nek tűnt. Végül csak eljutottam a zuhanyzóba, de úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Teljesen kész voltam. Semmi erőm nem volt. Ekkor már több, mint 1,5 napja nem aludtam, plusz benne volt a 9 órás vajúdás is, szóval szinte érthető, de esküszöm, tényleg jobb lett volna, ha legalább csak a negyedét sejtem a rám váró borzalomnak és fel tudok rá készülni. 

Végül csak legyőztem a fájdalmat, még ha csak időlegesen is. A zuhanyzás után mentem vissza az ágyba, de szerencsére volt annyi eszem, hogy az ágy fejvégét felemeltessem (így a következő felkelések egy fokkal könnyebbek voltak). Betolták Odettet hozzám, de esélytelen volt, hogy akár csak a karomba is vehessem. Pedig már annyira, de annyira szerettem volna! De azt láttam, hogy ő tökéletesen jól van, és ez megnyugtatott. Gábor este 17 órára jött fürdetni (Orsi miatt kiváltságosak voltunk és minden este becsempésztük Apát, így együtt lehettünk 1-2 órát), szóval ez az időpont volt a következő cél a felkelésre. Ekkorra kellett erőt gyűjtenem. Ahogy közelgett az idő és elkezdtem a felkelést, csak az járt a fejemben, hogy látnom kell a kislányomat és a szerelmemet és muszáj felkelnem minden fájdalmam ellenére. 
 
Végül nehezen, de sikerült. Feltettem Gábor izzasztó övét haskötő gyanánt  (hogy ez mekkora ötlet volt!) és 17 óra előtt 5 perccel elindultam a leghosszabb útra, amit csak el lehet képzelni: a folyosó másik végébe. A fürdetés alatt én csak ültem és néztem őket és csak úgy simán boldog voltam. És a fürdetés után először foghattam végre a karjaimban a kislányomat. Orsi ekkor kis időre magunkra is hagyott, így először lehettünk igazán hármasban. Nagyon boldogságos volt. 

Ez után már minden könnyebbnek tűnt. Napról-napra, óráról-órára jobb lett a helyzet, de bevallom, még ma sem tökéletes. Gábor itthon van és amíg nekem csak Odett etetésére kell koncentrálnom, addig ő etet engem és mindent megcsinál, amit szükséges. Én vagyok a legszerencsésebb nő a világon!

Nagy-Herédi Odett 2011. április 4-én, hétfőn 6.45-kor, a maga 3300 grammjával és 53 cm-vel becsöppent az életünkbe. És csak úgy egyszerűen szeretjük...