2012. szeptember 25., kedd

Születéstörténet - kicsit másképp

Eljött a pillanat, hogy szavakba öntsem az elmúlt hetek eseményeit.

Nagy-Herédi Nimród 2012. szeptember 4-én, reggel 8:30-kor tette családunkat teljes egésszé. 51 cm-el és 3100 grammal született, kisebb és könnyebb babaként, mint Odett. No de ne szaladjunk ennyire előre...

Mint ismeretes, programozott császárra készültünk. Ennek több oka is volt: egyrészt Odett, pontosabban az őróla való gondoskodás megoldása (Apa, Nagyszülők ütemezett jelenléte, hogy ne szakadjon ki a megszokott mederből), másrészt én, mert a legrosszabbra készülve hetekig fájhat minden, harmad részt pedig Nimród, aki először farfekvésbe fészkelte magát a pocakomba, végül a 36. hétre harántfekvésbe fordult. Már a farfekvés is indokolttá tette császárt, de a harántfekvés nem hagyott más választást. És mint kiderült, nem véletlenül feküdt így a lelkem, de erről később...

Előző nap, hétfőn kellett befeküdnöm a kórházba. Reggel 8-ra kellett mennem, 7:45-kor akartunk indulni Gáborral, de Odett éppen akkor ébredt fel. És hát persze, hogy még látnom kellett és magamhoz ölelni. Már az előző napokban is annyira, de annyira ölelt és ragaszkodott hozzám, hogy azt hittem, ezt már nem tudja fokozni, de aznap reggel sikerült: amikor kivettem a kiságyából, egyszerűen nem akart elengedni, nem engedte, hogy letegyem, folyamatosan ölelt. Aztán hirtelen kihányta azt a két korty vizet, amit előtte ivott. Mondanom sem kell, teljesen kétségbe estem, szememet elöltötték a könnyek, hogy jaj, még beteg is lesz, vagy egyáltalán ez most mi?! Aztán megnyugodott (Betti nene volt itt, ő vigyázott rá aznap) és Nene gondjaira tudtuk bízni. Beértünk a kórházba, ahol ugyanabban a kórteremben ugyanazt az ágyat kaptam, ahol Odettel is feküdtem. Miután bevittem a cuccaimat, Gábor elment dolgozni, mert nekem megkezdődött a procedúra.

Először vért vettek, mert hogy a korábbi laborom alapján kiderült, hogy ellenanyag pozitivitásom van, úgyhogy a műtét előtt 24 órával be kell kérni nekem való vért, ha szükség lenne rá. Aztán mentem ultrahangra, ahol a harántfekvést megerősítették, majd vissza a gyermekágyra NST végett. Nagyjából ennyi volt, ezzel délig meg is voltam, innentől kezdődött a hangolódás. Vagyis hát kezdődött volna, mert hogy kiderült, hogy Odett azóta is hányt, többször és mindent, amit addig megevett. A kedélye nem volt rossz, csak hát se kaja, se víz nem maradt meg benne. Gábor így kora délután haza is ment a munkából és elvitték orvoshoz, ahol annyit mondtak: "anyahiány", mert ha nincs hasmenés, láz stb., akkor nem lehet vírus (nem a saját orvosunk rendelt), szóval felírtak egy nyugtató kúpot, amit közös megegyezéssel Apja nem váltott ki. Másnapra egyébként jobban lett és mint kiderült, mégis volt valami vírus, mert Gábor és Bori mami is (aki hétfőn este érkezett Pécsről, hogy a héten, amíg a kórházban leszek, gondoskodjon Odettről) egy-egy napra kipurcant. No de ezen is túlestek, néhány nap múlva mindenki egészséges lett.

Ott tartottam, hogy hangolódás... Előkészítettem mindent, ami a műtét utánra kellett a felkeléshez, elraktam a ruháimat, megvetettem ágyacskámat, szóval próbáltam hasznosan eltölteni az időt és nem Odettre gondolni, mert ha eszembe jutott, rögtön elsírtam magam és aggódni kezdtem. Az éjszaka eseménytelenül telt, leszámítva a mellettem fekvő újabb energiavámpírt - esküszöm, ha még egyszer szülnék, egyágyas szobát kérnék, mert ezekkel a szobatársakkal nekem nincs szerencsém! -, akit aznap (hétfő) reggel műtöttek szintén programozottan és aki állandóan elugrált az anesztes tűje elől, ezért többször kellett megszúrni és 24 órát kellett feküdnie. Na, ez volt az a gondolat, amitől reszkettem, így arra fókuszáltam, hogy engem egyből meg tudjon majd szúrni és tényleg a legminimálisabbat kelljen csak feküdnöm. 

Kedd reggel kaptam egy lájtos beöntést (hogy minek, azt ma sem értem, mert nem volt gondom a wc-zéssel és az a rengeteg víz két napig feszített és légbuborékokat csinált odabent), szóval ezt követően 7.15-kor átsétáltam a szülészetre. Hívtam Gábort, hogy jöhet, 8-körül kezdődik a buli. Mázlim volt, mert az a szülésznő volt éppen ügyeletes - Vera -, aki annó Odettnél volt a szülésznőm, de most a kötelező orvosválasztás miatt nem fogadtam őt fel, de legalább ismerős arc volt velem azon a reggelen. A fogadott orvosom nem mellékesen Dr. Lengyel Dániel volt, aki Odettnél volt ügyeletes, így ő is nála született. Fiatal, jó humorú, rendkívül kedves és lelkiismeretes orvos, csak ajánlani tudom mindenkinek! A műtét előtt volt még egy uh, kaptam infúziót és antibiotikumot, meg savlekötőt - amiről a szobatársam úgy nyilatkozott, hogy majdnem kihányta, de én meg sem éreztem, szóval nem értem mi baja volt -, jött az anesztes doktornő és elmondta mi fog történni, aztán séta a műtőbe. Gábor persze mindez idő alatt már velem volt, "szokásos" szexi Apa-szettjében (kék műtős ruha).

A jól ismert műtő mit sem változott az elmúlt közel másfél év alatt. Hálóing le, műtős hacuka fel, műtőágyra fel, anesztes kommentel és szúr. Amikor ez történt, én csak szívtam-fújtam a levegőt és koncentráltam, hogy minden rendben legyen és így is lett. Sima liba, nem is értem, mit kell ezen parázni, kérem szépen! Lefektettek, aztán eltakarták az alsó fertájamat és innentől nekem már nem volt teendőm, csak várni. Lengyel dokival volt bent egy idősebb doktornő, akinek tisztára olyan hangja és hanglejtése volt, mint Jászai Jolinak, az idős korára lett színésznőnek. Ennek ellenére magamban nem művésznőnek kereszteltem, hanem hoppá doktornőnek, mert hogy ez a szó kétszer-háromszor is elhagyta a száját. Inkább nem kérdeztem miért hoppázik, de azért rendesen belém rakta az ideget és mint kiderült, nem véletlenül. Mert Nimród nyakán 4x volt körbetekeredve a köldökzsinór... Ha tehát nem feküdt volna keresztben és természetes úton szerettem volna megszülni, akkor nagy valószínűséggel nem sikerült volna... és nem lenne most itt, mellettem... De ő úgy döntött, hogy velünk akar lenni, ezért haránt feküdt és a köldökzsinórral is dacolt. Eddig is hittem benne, de ezek után már soha senki nem fogja nekem bebizonyítani az ellenkezőjét, hogy nincsenek véletlenek. Nimród döntött. Szeretem, hogy van akarata.

Mielőtt kiemelték volna, láttam a dokim arcát, aki lehunyta a szemét és úgy kereste a megfelelő fogást. Ezt a pillanatot, ezt a bensőséges pillanatot, a lehunyt szemét, míg élek nem fogom elfelejteni. Örökre hálás leszek neki, amiért világra segítette mindkét gyermekemet. 

Pontban 8:30-kor kiemelték. Láttam a véres popsiját, de már vitték is az üvegajtón túlra Orsihoz, a csecsemős nővérünkhöz, engem pedig kezdtek összefoltozni. Fura, hogy az arcom előtt volt az a lepel, de az üvegajtón visszatükröződött minden, szóval amikor éppen nem állt ott senki, akkor ha akartam, láttam ezt-azt. De nem akartam - mégis láttam a placentát, bakker! -, szóval inkább nem néztem oda. Illetve csak akkor, amikor Gábor is megjelent, karjában a kisfiúnkkal. Láttam a száját, ahogy beszél hozzá, ahogy mesél neki, ahogy bemutatkozik és bemutatja neki a való világot. És persze eleredtek a könnyeim. Az aranyórát ismét Gábor élvezte, de most sem sajnálom tőle, nála jobb apát elképzelni sem tudnék a gyermekeimnek. 

Amikor felöltöztették, behozták hozzám. Kisfiamat is eszkimópuszival köszöntöttem és beszívtam az illatát és elsóhajtottam, hogy pont úgy néz ki, mint a nővére. Aztán elvitték, engem összevarrtak, átemeltek egy másik ágyra és toltak a gyermekágyra, mögöttem pedig Gábor tolta Nimródot. Útközben rám jött a hányinger, mert hogy ki kellett törölni itt-ott ezt-azt, na ez nem volt kellemes, de nem sokkal később az infúzióba kaptam hányinger csillapítót és hamar elmúlt a rossz érzés. Gábor leült mellém az ágyra és a karomba tette Nimródot. Istenem, elmondhatatlan! Az az illat, az a bőrpuhaság! Azok a gyönyörű kezek! Így voltunk egy kis ideig, majd mondtam Gábornak, hogy menjen haza nyugodtan, pihenjen, én is megpróbálok. Nimródot elvitték, én pedig kaptam egy homokzsákot a hasamra, ami vagy 3 órát volt rajtam és azt hittem, meghalok miatta. Annyira nyomott és fájt, hogy pihenni egy percig se tudtam. A nappalos gyermekágyas szülésznő (Terka) mindig jött és mondta, hogy még 1 órát, aztán meg hogy még fél órát lesz rajtam, szóval ez tartotta bennem a lelket. Aztán amikor végre levette, nagyon nagy megkönnyebbülést éreztem. Ez után már szinte semmi bajom nem volt. Persze, ahogy múlt az érzéstelenítés, úgy kezdtem el érezni a műtét utáni fájdalmat, de a homokzsák után esküszöm úgy éreztem, hogy nem is fáj annyira. Ahogy vissza tért az élet a lábaimba, úgy kezdtem el mozgatni azokat, majd emelgettem a csípőmet és kicsit forgattam, hogy mihamarabb felkelhessek. Már 14:00 órától kérdezgettem Terkát, hogy mikor kelhetek fel, mert az anesztes 6 órát mondott (ami az injekciótól számítva 14:00 órára esett), ő meg persze mondta, hogy majd később, majd meglátjuk, mert azt ők döntik el. Jött a dokim, tőle is kérdeztem hogy szerinte van-e akadálya annak, hogy legkésőbb 17:00 órára talpon legyek (18:00 órára jött Gábor fürdetni), mondta, hogy elvileg nincs. Kértem, hogy erről tájékoztassa Terkát is, akinek persze 16:00 órakor járt le a műszakja és úgy adott át a következő szülésznőnek, hogy 'ez az anyuka nagyon fel akar kelni', szóval 16:30-kor elkezdődött a hadművelet. Még frissen élt az emlékeimben a másfél évvel ezelőtti borzalom, szóval amíg feküdtem (és persze az elmúlt hónapokban számtalanszor) készültem rá agyban, hogy most aztán menni fog, nem lesz semmi gáz. És láss csodát! Nem is lett! Majdhogy nem simán ment, totál egyedül! Persze fájt, de tized annyira sem, mint anno. Persze Gábor izzasztó övét haskötő gyanánt ismét felcsatoltam, így futottam először a kisfiamhoz, majd a kislányomhoz. Mert hogy pont ekkorra értek a kórházba Mamiék, így odatoltam Bogyót az üvegajtóhoz és mentem megölelni Gyümimet. Amikor viszontláttam, rögtön elindultak a könnyeim, de mivel fájt a sírás, nem engedhettem el azokat és hát persze Odett is annyira, de annyira ölelt. Istenem, mintha hetek óta nem láttam volna, pedig csak két nap telt el. Leültem a padra és Odett felállt rá mellém és úgy fogta a nyakamat, el sem akart engedni. Ropis cselhez kellett folyamodni, hogy elslisszolhassak. Ez után jött be Gábor fürdetni és lehettünk együtt egy kicsit. 

Elsőre nagyon fura érzés volt szembe találni magunkat egy fütyivel, de mára persze már természetes. Meg persze ismét megszokni, hogy milyen apróka, azt is fura volt. Szinte újra kellett tanulnunk egy csomó mindent Orsitól, mert Odettel már annyira automatikus minden és ő annyira önálló már, hogy el is felejtettük a kezdeti dolgokat. Pedig hát még az sem volt olyan régen. Szóval fürdetés után ciciztetés, már amennyi jött (inkább persze még nem), aztán kicsit együtt voltunk hármasban, majd Gábor ment haza. Nimród velem maradt jó darabig, éjszakára toltam csak be a csecsemőosztályra. De már reggel 5-kor ébren voltam és mentem érte, hogy velem legyen. Istenem, mennyire jó érzés, hogy ilyen erős voltam és tudtam róla gondoskodni!

Én nagyon jól bírtam, gyorsan regenerálódtam. Szinte magam sem hittem, hogy már a második napon az ágyon törökülésben ülve fogok ebédelni. Amikor a dokim benyitott és így meglátott, viccesen kérdezte, hogy biztos, hogy két napja megműtött-e? És tényleg jól voltam és most is jól vagyok. Bíztam benne, hogy így lesz, agyban rengeteget készültem rá. Meg persze az is számított gondolom, hogy harmad annyit híztam, mint Odettel (mindössze 6 kg-t) és hogy a terhesség alatt végig kvázi sportoltam a lányom miatt (játszózás, stb.) és a szülés előtt két héttel hagytam abba a tánctanítást is. Szóval nagyon jól gyógyulok. Jelen időben írom, mivel még csak három hét telt el és persze kár lenne tagadni, hogy vannak nehezebb pillanatok, de abszolút nincs gond. 

Az itthoni első két hetet négyesben töltöttük. Az első pár napot leszámítva teljesen ideális volt minden. Akkor ugyanis Odett betaknyolódott, mivel két foga előbújt ismét (14 fogú a lelkem) és emiatt alapvetően nyűgös volt, de persze az utóbbi hetek fordulatai miatt is voltak hangulatingadozásai. De aztán szépen összecsiszolódtunk és nagyon élveztük az együttlétet. Nimród kizárólag szopizik, hála istennek teljesen beindult a tejem. Ez is valószínűleg azért van, mert elengedtem azt a stresszt, ami Odettel volt és úgy indultam neki, hogy ha lesz lesz, ha nem nem, kap tápszert, nem fog éhen halni és én nem fogok ezen görcsölni. És hát Nimród ezt megoldotta, szopizik, mint a gép, szépen gyarapszik és jókat alszik (éjszaka egyszer ébred este 8 és reggel 6 között). Odett pedig egy tündérke. Ha Nimród kint van velünk a nappaliban, egyből megy oda hozzá, simogatja, puszit ad neki.
Amikor Öcsibogyót etetem, akkor sincs para, nem hisztizik. Max. felmászik ő is a kanapéra és odabújik hozzám. Az első napokban volt ez a féltékenység féleség, hogy miért pelenkázzuk mi Nimródot az "ő pelenkázóján", talán úgy érezhette, hogy megszentségtelenítettük azt, mert nem akart felfeküdni pár napig. De mára már ez is elmúlt, minden megy a régi kerékvágásban. Pontosabban integráljuk Nimródot a régi kerékvágásba. Apa este 7-től futószalagon fürdet, én először Nimródot etetem, majd rohanok Odetthez. Este 8-ra általában mindkettő alszik. 


 Szerencsések vagyunk, hogy két ilyen remek gyermekkel áldott meg bennünket a sors.