Születés előtt...

Programozott császár. Kedden, szeptember 4-én. Kérdezik tőlem, hogy jó-e, hogy így előre tudom. Igen, jó. Több okból. Egyrészt, a család tudja időzíteni a szabadságokat, hogy elsősorban Odett ne szenvedjen hiányt, másrészt pedig, mivel Öcsibogyó fenékkel lefelé fészkelte be magát, amúgy sincs más választási lehetőségem. Persze gondolkodtam én azon, hogy megvárom, míg jönni akar (még mielőtt tudtam volna, hogy farfekvéses) és küzdök, amíg lehet, de tisztában vagyok a veszélyekkel (seb szakadhat, garancia nincs rá, hogy meg tudom szülni és aztán ismét x órányi vajúdás után - Gyümivel 9 óra volt - mégis császároznak, amire felkészülni így nem lehet). Szóval maradt a döntés, hogy műtét, majd a megerősítés, hogy nincs is más lehetőség. 

Hétfő reggel be kell mennem a kórházba és másnap műtenek. Ha már programozott lett, így én kértem a 4-ét, mivel Odett is 4-én született, így pontosan 17 hónap lesz közöttük.

Odett... Istenem, elmondhatatlan, leírhatatlan, amit érzek. Elfog a sírás, tisztára kiborulok, ha arra gondolok, hogy nem lesz velem napokig, sőt, amíg fel nem épülök, úgy istenigazából meg sem tudom majd ölelni. Pedig ő most pont abban a korban van, hogy nagyon bújós, nagyon anyás és nagyon ölelgetős. Ráborul a vállamra, odabújik a pocakomhoz, befészkeli magát az ölembe és még sok-sok szeretetbombát küld felém. Istenem, annyira szeretem, hogy meg sem lehet fogalmazni! Betege vagyok a gondolatnak, hogy mennyire fog hiányozni! Már akkor is megbolondulok, amikor néhány órai különlét után viszontlátom... Persze tudom, hogy a kórházban effektív nem ő fog a fejemben járni, hanem Nimród, de azt is tudom, hogy amikor jön látogatóba és meglátom, illetve amikor elmegy, akkor szétszakad majd a szívem. Annyira érzem, hogy szeret. És én annyira szeretem őt...

Nimród... Készen állunk a fogadására. Kiságy, ruhák, cumisüvegek stb. a helyükön. Ó, csak jöjjön, jöjjön, mert itt a helye közöttünk! Nagyon-nagyon várjuk, minden félelmünk ellenére, mert persze van abból is bőven. Hogy minden szükségletét ki tudjuk elégíteni úgy, hogy közben a nővére se szenvedjen hiányt. Meg fogjuk oldani ezt is és ő is egy kis csodalény lesz, a mi vérünkből, szerelmünkből. 

A műtét miatt nem izgulok. Tudom mire számíthatok, készülök a felépülésre, hogy minél gyorsabb legyen. Esélyem van rá; sokkal jobb erőben vagyok, harmad annyi súlyfelesleggel, mint tavaly (+6 kg) és mentálisan is tudok rá készülni. Nimród miatt sem izgulok, mert egészséges, ficánkoló csodamanó. Odett miatt izgulok. Illetve nem. Nem miatta. Hanem magam miatt. Van még egy hétvégém, 2 és fél napom, hogy elengedjem ezt a terhet, hogy ne hiányozzon már előre. Tudom, hogy jó kezekben lesz addig is, amíg a kórházban leszek és a felépülésem ideje alatt is.

Nem is tudom, hogy lehet még szeretni így a második gyermeket? De lehet, ugye? Mert ha majd meglátom a kisfiamat, ha majd a karomban tarthatom, amikor majd ő is küldi felém a szükség-szeretet jeleket, akkor majd minden a helyére kerül és érzem, hogy ugyanúgy belefér a szívembe. 

Mert az Anyai szív hatalmasra tud nőni...